Van egy téma, amit Alfréd és én, valamint a családom és én rendszeresen boncolgatunk: mi van akkor, ha valaki nem tanul tovább és inkább elmegy dolgozni? Kinek mi a véleménye erről? Nos, én személy szerint úgy gondolom, hogy a legjobb dolog, amit az ember tehet, az az, hogy fejleszti a tudását és továbbképzi magát. Az egyetem/főiskola olyan hely, ahol ehhez az elhatározáshoz segítő kezet nyújtanak neked. Most joggal tehetnéd fel a kérdést, hogy ugyan mi haszna van annak, ha továbbképzed magad, úgyis megvan már az érettségi, van egy középiskola-szintű tudásod... Igen, ez így igaz, DE azt nem vetted figyelembe, hogy a mai világban már konkrétan egy fityinget sem érsz egy nyamvadt érettségivel/szakmával technikum nélkül. Manapság nagyon kevés az a diák, aki komolyan veszi tanulmányait és nem csak lopja a napot az iskolában. Erre csak személyes tapasztalatot tudok hozni indokként. Ahova én jártam középiskolába, az egy aránylag erős iskolának számító intézmény volt, VISZONT 100 méteres k...
Alfréd fogja magát és eltűnik, majd felhúzza magát valamin, kiakad, és feltűnik, hogy ezt megossza valakivel. Most sem lesz ez másképp. A jelenség nem újkeletű, én sem most találkozom vele először, és attól, hogy írok róla, javulni sem fog a helyzet, mégis úgy érzem, beszélni kell, és beszélni akarok róla. Jövendőbeli pedagógusként feladatom lesz a helyes morális nevelés, de ez csak az érme egyik oldala, a másik, hogy én is átéltem ezt a jelenséget, szenvedtem miatta, és ha visszamehetnék, nem így tettem volna. Na de miről is beszélek? Arról, hogy mi történik szakítás után. A politikai korrektség jegyében (Na jó Alfréd, ezt még te sem hitted el...) mindkét nemre általánosan fogalmaznék. A fájdalom: Hogy mit is érzünk szakítás után? Fájdalmat, csalódást, értéktelenséget. Azt érezzük, hogy a tetteink jelentéktelenek, annak, aki fontos volt nekünk, már nem számítanak, mi magunk nem számítunk. Ha csúnyán sikerül a szakítás, bár személyes példát nem akarok, és nem is fogok hozni...